 |
| fájdalom |
Január óta dédelgetett vágyaim után futkostam. Egyre nagyobb lelkesedéssel őrültem bele a futópálya köreibe, és ájultam örömmámorba a leküzdött kilométerek után. Vágyat kezdtem érezni megmérettetni magam edzett emberekkel egyetemben, hozzájuk mérve csekélyke állóképességem, annál nagyobb akaratom. Próbára kívántam tenni magam. Bizonyítani.
Megcéloztam több versenyt. A döntést mindig magabiztosságot sugárzó mosolyra kényszerített remegő ajkak kísérték, és görcsbe rándult gyomor. Mivel hinni viszont kiválóan megtanultam magamban, éreztem erőt legalább a verseny ideje alatti teljesítésre. A véletlenre semmiképp nem bíztam volna remélt eredményem, ehelyett inkább Bálintra, akivel néhányszor róttuk a köröket, ugráltatott, mért, irányított, noszogatott, utat mutatott, technikát javított, biztatott.
Majd jött a vágyott táv leküzdése, verseny előtti edzés, melyhez erőm és akaratom teljes birtokában kezdtem hozzá, egyértelműen bízva egy értékelhető eredményben, s hittem, feladatom csupán a köridők javítása. Nekivágtam. Percek kellettek az összeomláshoz. Fájdalom. Egyre égő, kínzó fájdalom a jobb sípcsontom menti izomban. Másodpercről másodpercre hittem, hogy csak a következő pillanatot kell kibírni, s majd múlik, mint máskor, elönt az adrenalin, mely segít. Olyan fájdalom volt ez, amely kikényszerített néhány könnycseppet, amelyet keserves zokogás követett fetrengve a pálya szélén, hiszen feladtam…
Majd egy órát töltöttem ebben az állapotban, úgy éreztem, nem érek semmit. Vártam az idő múlását, hogy újra nekivágjak. Pár nap pihenő után, utolsó esélyemként újra elindultam, s percek múlva a kihívást már csak a bömbölés és fájdalom csillapítása jelentette. 24 óra a versenyig. Alkalmatlan vagyok. Feladtam. Nem csak az adott alkalmat, az egészet!
Irreális célok. Túlzott elvárások. Felismerés. Újabb döntés. Élvezni akarom. Újra!
Bölcs döntésnek bizonyult, mert a vállamról egy óriási teher omlott le. Megkönnyebbültem. Bízom benne, a futás újra öröm lesz. Nem kell mindig a kihívás. Legalábbis felkészületlenül nem.
Jövőre. Ugyanekkor. Ugyanitt. Én, a csuka, és verseny.
6 megjegyzés:
Határaidat csak ùogy tudod felismerni, ha megpróbálod azokat átlépni.
folyton a határaimat feszegetem, ebben a tekintetben itt volt a vége, de nem "feladom", csak időt adok magamnak :)
"csak időt adok magamnak :)"
menni fog, mert van kitartásod és akaratod, nem MOST volt itt az ideje!
jó, hogy beláttad és jó, hogy hagysz időt magadnak! csak egészségesen leszel képes a beteljesítésre.
ügyes vagy! hajrá!
Brigi
köszi Brigi :) az új bringám úgy is a futás rovására megy majd/ment volna :)apró beállítások még rajta és hajrá... :))
Pedig a bringázás sokkal jobb mint a futás :p és látod olvasom a blogodat...néha :D
Próbálok minden számomra élvezetes dologra időt szakítani.
Pl. most írok és borozom, közben néha könnyes szemekkel bámulok a bringára, s álmodozva sóhajtozom az első randiról vele :)
(az apróbb tennivalók sajnos váratnak magukra...)
Megjegyzés küldése