fut

fut

Hosszú ideje izzasztom magam a legkülönbözőbb edzőtermi kardió gépeken. Zihálva mászom a virtuális Eiffel-tornyot a taposón, fülben dübörgő zenével tépem magam alatt az ellipszis trénert, vagy épp a spinnert teszem magamévá, de még a Jákob lajtorjája sem készít ki. Teszem a dolgom fáradtságot és pulzuskontrollt nem ismerve, és hiszem magamról, hogy állat jó kondiban vagyok.

Szeretek álmodni, akár nagyokat! Irigyelt sportolók teljesítményét álmodom magamnak, és csukott szemmel a lezárult szemhéjaim mögött pörög a film. A film, amely rólam szól, amelyben iszonyat jól nézek ki, domborodnak a kidolgozott izmaim, és küzdök azért, hogy bizonyítsam, Én vagyok a legjobb. Versenyen, erőpróbán nyújtok kiemelkedő teljesítményt, ahol az nyer, aki tovább bírja. Elképzelem az órák óta tartó megviselő fizikai és mentális munkát, amivel küzdök ellenfeleim ellen, akik egyre adják fel. Látom barátaimat, családtagjaimat, akik tövig rágott körmökkel izgulnak és szurkolnak értem. E közben a valóságban egy lány zúz valamelyik eszközön eufórikus állapotban úton a hirtelen halál felé lefehéredve, izzadtan, hideg rázva. Olyan jó…!

teljesítmény

Egyszer csak tovább gondoltam. Miért ne tenném meg valójában? Azt gondoltam rögtön, hogy nincs ”ki ájul le a spinnerről legkésőbb” verseny, és nagyon egyértelműen vezetett az út azon gondolatom felé, hogy futóversenyen indulok el. Ezt egy nagy röhögő görcs követte, majd 2011. december 31-én megvettem a téli futóruházatomat, mert persze nem szarozok a hülye futógéppel, megyek Én a mínusz 10 fokba ”futni”, mert kemény vagyok, és akkor az újévi fogadalmamnak eleget téve futóversenyre fogok készülni, el is fogok indulni, és be is érek a célba, élve. Az első terv nem kisebb volt, mint a 2012. április 1-én a Vivicitta 12 km-es távja. Aha…

Néha a terveket fel kell adni, és be kell látni, hogy nem vagyunk akkor királyok, így a következő terv 2012. április 22. Óbudai futófesztivál, méghozzá 7 kemény km.

fut

Minden tiszteletem azoké, akik bírnak, vagyis akik tudnak futni. Én egy ideje rovom a köröket az Orczy kertben, brutál mód mínuszokban, egyedül, a sötétben, reszketve attól, hogy valaki az életemre tör, az alkalmankénti egyetlen járókelőről mindig teljes bizonyossággal hiszem, hogy meg akar erőszakolni, de legalább motivált vagyok, futok, mint aki az életét menti. Sima ügy, gondoltam, ez nem kihívás többé.

Aztán be kellett látnom, amit futás címen művelek, az vicc. Ebben segítségemre volt Bálint, aki előtte tett első ”lépéseimet” széles mosollyal kísérte, majd örült, mert okoskodhatott. Én pedig legbelül ordítva sírtam, majd hozzáláttunk a munkához, minden mozdulatom módosításért kiáltott. Megszűntetni felfelé pattogásom, és testemet előrehaladásra bírni. Egyenes test, befeszített has, előretekint. Váll le, kéz enyhén ökölbe, és nem magam előtt hadonászva, hanem testemmel párhuzamosan lendületet venni. Lábammal lököm magam. Pulzuskontroll. Katasztrófa!

Remek érzés szembesülni a verseny előtt három héttel, hogy alkalmatlan vagyok. A technikát úgy érzem, képes leszek elsajátítani, de pulzusom kordában tartani számomra borzasztó nagy falat.

A helyzet az, hogy fanatikus vagyok, így simán bírok hosszasan 190-es pulzuson is durván működni fájó, égő izmokkal, azt iktatni. Azonban ez hosszú távon kinyírja a szervezetem, és épp célba érek, talán nem is rossz eredménnyel, de célvonaltól tuti a mentő visz el. Nem kéne…

A futó edzés eléggé embert próbáló volt. Az, hogy nem kizárólag elhivatottnak és kitartónak kell lennem, hanem használni azt az izét a fejemben, az agyamat, koncentrálni és összpontosítani, tőlem rengeteg energiát elvett, és a pulzusom már attól is egekben, hogy csak a futásra gondolok. Nagyon hosszú és kemény munka vár rám és Bálintra, de ebben is hiszek. Mostanában valahogy mindent elhiszek. Regisztráltam is a versenyre, így nincs visszaút.

verseny

El fogok indulni életem első futóversenyén három hét múlva, középmezőnyben végezni, túlélni, és úgy, hogy jelenleg nem is tudok futni. Aggódom.

Fegyelem. Önkontroll. Hit. Erő. Én. Megcsinálom!